Egy hajszálon múlott az első műtét!

Mindig kell egy egyéni akarás, hogy valami elinduljon, de egyedül nem megy. Találni kell társakat, akik – és akár szakmai sikerre éhezve, akár jó értelemben vett becsvágyból de mindenképpen – tenni akarnak a beteg érdekében. Ha viszont csak a nehézségeket látjuk, akkor nem jutunk előrébb – véli Prof. Dr.Perner Ferenc, a 25 évvel ezelőtti első sikeres májátültetés operatőre, a májátültetési program fő szervezője. 

Rajta kívül akkori első asszisztensétől, Dr. Görög Dénestől kérdezősködtünk a felkészülés és a műtét részleteiről. Megtudtuk tőlük, milyen hosszú (vagy inkább rövid) volt akkoriban a várólista és mi volt az, ami kis híján meghiúsította a történelmi műtétet. 

Történelmi pillanat volt 1995. január 4-e? 

Görög Dénes: Egyértelműen igen, két szempontból is. Az egyik a sikeresség: történt ugyan már korábban is Magyarországon májátültetés, 1983-ban Szécsény Andor professzor végezte, de ott a beteg sajnos néhány hónap után meghalt, az ekkor operált beteg viszont ma is él. A másik pedig, hogy ez volt egy 25 éve működő program első műtéte. 

Hogyan készültek a programra? 

Perner Ferenc: Nagyon lényeges és fontos, hogy mi erre régóta és nagyon komolyan készültünk, aminek érdekében három utánam következő docenst, illetve kollégámat is kiküldtem külföldre tanulni, én pedig Birminghambe mentem, ahol a máj kivételében és beültetésében is részt vettem. Tervezve volt a 90-es években a májátültetés ugyanolyan fokon történő állami megszervezése, a mi szakmai hátterünkkel, ahogy az a vesénél is történt, de hát éveknek kellett eltelnie. Közben elindult a Baross utcai Transzplantációs és Sebészeti Klinika felépítése, amellyel engem bíztak meg, így egyértelművé vált: ezt a műtétet itt kell megvalósítani. Alföldy Ferenc, Járay Jenő, Tóth András, Görög Dénes voltak a csapat tagjai, mert hangsúlyozom, ez nem egyszemélyes teljesítmény, ez csapatmunka, és a csapat tagjainak csereszabatosnak kell lennie. Ez elengedhetetlen a sikeres működéshez. Kezdetben a máj kivételét és beültetését is én végeztem, de ez rendkívül megterhelő volt. 

Görög Dénes: Én 1993–94-ben egy évig Genfben dolgoztam, hogy tapasztalatot szerezzek. Nem csak azért voltam ott, hogy a májátültetést megtanuljam, hanem azért is, hogy lássam, mi történik műtét előtt a beteggel, és a műtét utáni időszakban is kövessem a folyamatot. Persze akkor még ott sem volt igen nagy számú májátültetés, de jó néhány beteget láttam. 1994 tavaszán jöttem haza, a terv szerinti felkészülés akkor indult a klinikán, minden héten volt egy megbeszélés arról, hogy ha elkezdjük, akkor ki mit fog csinálni, kinek mi a feladata. Nemcsak a sebészek vettek ebben részt, hanem az altatóorvosok, belgyógyászok, nővérek, asszisztensnők, műtősnők, vagyis az egész csapat, akik később valóban részesei is lettek a transzplantációnak. Gyakoroltuk a szerepeket, mit kell tenni a szervkivétel után, a beültetés előtt, minden részletet átbeszéltünk. Az ilyen alkalmak során derült ki az is, mi mindent kell még beszereznünk. 1994 végére már mindenki tudta a dolgát, ekkor döntöttük el, hogy amikor lesz alkalmas beteg, belekezdhetünk. 

Mi határozta meg, hogy mikor lesz az első műtét? 

Görög Dénes: Nem is donorfüggő volt a helyzet, hanem inkább az kellett hozzá, hogy legyen a várólistán májátültetésre szoruló beteg. Ez talán ma furcsán hangzik. Ilyen beteg persze volt, csak senki nem mert rá vállalkozni. A Semmelweis Egyetem és a Szent László Kórház vezető máj-belgyógyászaival ültünk le hetente megbeszélni, hogy van-e olyan betegük, akiknél indokolt a májátültetés – ezt már ősszel elkezdtük, és néhány hónap alatt két beteget sikerült a „várólistára” tenni. Hiszen egy programhoz beteg is kell – ha néha csinálunk egy-egy műtétet, az nem program. Amit mi csináltunk, azért „program”, mert utána abban az évben még volt tíz újabb műtét. Lehetett volna több is, de ehhez várólistát kellett szervezni és nagyon lassan lehetett akkoriban növelni a várakozók számát. 

Hogy emlékeznek vissza a műtét napjára? 

Görög Dénes: Arra készültünk, hogy amikor lesz a listán lévő két beteg valamelyikének vércsoportjával és testméretével megegyező donor, akkor megcsináljuk az első műtétet. Január 4-én egy vidéki kórházból jelentették, hogy van egy 22 éves agyhalott páciensük, aki a vércsoport és a testméret szempontjából is megfelelő volt. A szervkivételt Járay Jenő professzor vezette, a beültetés Perner Ferenc. Én a műtét második részében asszisztáltam Perner professzornak, kezdetben Járay Jenő volt az első asszisztens. 

Perner Ferenc: Nem emlékszem már minden pillanatra tisztán, de azt tudom, hogy este kezdtük a műtétet és hajnalban jöttünk ki. A klinika mindkét műtőjében volt egy lámpára szerelt kamera, és volt egy stúdió is, így amikor híre ment a műtétnek a fél klinika bennmaradt és a tanteremből nézték végig a műtétet. Emlékszem, amikor 3-4 óra körül hajnalban kitámolyogtunk a műtőből, akkor már oda özönlöttek az emberek és óriási ováció volt. 

Milyen érzés volt ott állni? 

Görög Dénes: Izgalmas volt, de mindent annyira begyakoroltunk, hogy igen váratlan helyzetnek kellett volna bekövetkezni ahhoz, hogy megzavarjon bennünket. Ez mondjuk a szervkivételnél majdnem be is következett, mert amikor a donort az intenzív osztályról, ahol gépekkel a testét életben tartották, a műtőbe vitték, útközben leállt a szíve. Ugye itt agyhalottról van szó, akinek a vérkeringését fenntartják, hogy a szervei felhasználhatók legyenek. Így őt akkor ott, bármilyen furcsán hangzik is, újra kellett éleszteni – egy hajszálon múlott, hogy ezt meg tudtuk csinálni. Mivel fiatal volt, sikeresen helyreállt a szívműködése, és így végre lehetett hajtani a szervek kivételét. Körülbelül 15 percig óriási stresszt jelentett ez számunkra, mert teljesen felkészültünk, és nagy csalódás lett volna, ha le kellett volna mondani a szervkivételről. 

Sikeres volt tehát a kivétel és a beültetés is, de mi történt utána a beteggel? 

Görög Dénes: A műtét utáni időszak nagyon viharos volt. Rengeteg probléma fordulhat elő egy ilyen műtét után, egy részük sebészi, egy részük altatóorvosi, egy része immunológiai, ám ennél a betegnél olyan problémák fordultak elő, amelyekről addig nem is hallottunk, és a genfi kiküldetésem során sem találkoztam velük. Legalább egy hónapig feküdt az intenzív osztályon a beteg, további egy hónapot a sebészeti osztályon, és majd csak ekkor jött a rehabilitáció. De végül minden rendbe jött. A hazamenetel utáni ellenőrzés módját előre átgondoltuk, eleinte hetente kellett bejárni, aztán egyre ritkábban, akárcsak a mai operáltaknak. 

Meddig tartott egy műtét akkoriban? 

Perner Ferenc: Rém nehéz volt és sokáig tartott a cirrotikus májak kivétele. A mai, műtétre való alkalmassági pontrendszernek köszönhetően mintegy 2 óra alatt kivehető a tönkrement máj, de akkor olyan betegeket kaptunk, akiknél ez négy órába tellett. A leghosszabb átültetésem emlékeim szerint tizenkét és fél óráig tartott. Nem volt akkoriban olyan eszközünk, amivel a műtét során elfolyó vért a betegbe vissza tudjuk juttatni, nem volt olyan eszközünk, amivel a véralvadást tudtuk volna mérni, ami elengedhetetlen a műtétet követően. Akkoriban számos érpreparációt kellett a keringés biztosítására elkészítenünk, ami önmagában több, mint egy órába tellett. Ma, köszönhetően a technikának már vér nélkül is tudunk biztonsággal operálni.  

Milyen nehézségekkel kellett szembesülni program elindulása után? 

Perner Ferenc: Megtörtént az első sikeres átültetés, ami után vegyes eredményekkel operáltunk, de nem rosszabbal, mint a nemzetközi átlag. Amíg a vese esetében sikertelenség esetén a beteg dialízisre kerülhet, addig máj esetében nem volt alternatíva, a beteget elveszítettük. Azt is el kell mondani, hogy az átültetésre kerülő betegek kiválasztási szempontjai sem voltak úgy kidolgozva, mint jelenleg. Aki egy éven belül meghalna, őket operáltuk akkor, és további probléma volt, hogy a kezelőorvos sem látta még az eredményeket. Talán emiatt is, de azokat a betegeket küldte transzplantációra, akik már a végstádium végstádiumában voltak. Emiatt iszonyatosan nehéz beteganyagunk volt és a diagnosztika sem volt még tökéletes. 

Mi volt következő feladat? 

Perner Ferenc: Nagyon komolyan terveztük a folytatást is. Groningenben volt akkortájt egy nagyon jó nevű májátültető csapat, akikkel nagyon jó kapcsolataim voltak. Két évre felajánlottak egy kvázi rendes állást, ahová Kóbori László, Fehérvári Imre és Nemes Balázs mehetett ki műtéti technikát tanulni és átültetést végezni. Így készültünk a jövőre. 

Voltak-e gyerekek is az átültetettek között? 

Perner Ferenc: Büszke vagyok rá, hogy a gyerekeknél is elkezdhettük egészen korán. Ritkán kaptunk gyerekmájat, viszont már akkor képesek voltunk a máj osztására így azt is be tudtuk ültetni. 

Milyen műszerek hiányoztak akkor, amelyek ma már vannak? 

Görög Dénes: A vérzéscsillapításhoz az argonnal működő koaguláló készüléket pár évvel később kaptuk. Bipoláris csipeszt sem használtunk rutinszerűen, amivel fel lehet gyorsítani a beteg máj eltávolításának folyamatát, kevesebb a vérzés és gyorsabban lehet haladni. Ezt már évek óta használják a kollégák. Vérmentő készülék is csak később lett, amivel a hasüregből kiszívott vért lehet visszajuttatni a betegbe. 

Mi az, ami leginkább megváltozott az elmúlt 25 év alatt? 

Görög Dénes: A műtét egyszerűsödött, már nem használunk biopumpát és nem alkalmazunk vénás bypasst, amivel a beteg keringését stabilizálni lehetett. Az aneszteziológusok ezt anélkül is megoldják. A rutinszerűen alkalmazott epeúti drénezés is „kiment a divatból”. Akkoriban a májátültetésre szoruló betegek zömét a hepatitis C-fertőzésben szenvedő betegek tették ki. Létezett már ennek kezelésére az interferon, de annak a hatékonysága 40 százalék körüli volt csak. Az volt a legnagyobb baj, hogy miután ők új májat kaptak, a fertőzés sokuknál kiújult és ezzel nem tudtunk mit kezdeni. Ma már, néhány éve, a hepatitis C-fertőzés kiújulására már van megoldás, tehát ez a probléma megszűnt, de szomorú vagyok, hogy akkoriban hány beteget veszítettünk el a sikeres májátültetés után a fertőzés visszatérte miatt. Bárcsak akkor is lettek volna ezek mai nagyon hatékony gyógyszerek, sokan élhetnének még közülük. A gyógyszereknek köszönhetően ma már nem is ez a leggyakoribb oka a májátültetésnek. Ezzel együtt változott a várakozók májbetegségének a stádiuma is, hiszen kezdetben csak a legsúlyosabb állapotúak kerültek várólistára. 

Dr. Grózli Csaba és dr. Varga Zoltán 

Az eredeti cikk a SZERVUSZ magazin 2020/1. számában jelent meg. Frissítve: 2024.01.05.