Kisvárosi érzelmek

Esztergomi műveseállomás a COVID idején

Egy olyan helyszínen, ahol dialízis zajlik, rendkívüli jelentőséggel bír a COVID-időszakban a megfelelő döntések helyes végrehajtása. Azon betegek számára, akiknek eddig is feszes diétát, és megfontolt életvitelt kellett folytatni, ezek a kéretlen változások különleges feszültséget generáltak.

Ahhoz, hogy sikeres legyen a betegápoló együttműködés, és reményteliek maradjanak a szürke hétköznapok, minden résztvevőnek késznek kellett lenni a kapcsolattartás új módjára. 

Megfelelni az állami utasításoknak, fenntartani az ápolók rendkívüli fegyelmezettségét, bátorítani a kezelésekben kimerült betegeket – talán ezek írják le leginkább az egyik vidéki műveseállomás vezetőjének főbb tevékenységeit. Ezekről beszélgetünk dr. Péceli Adrienn orvos-igazgatóval. 

Megfogalmazott magának valamilyen célt, amikor elkezdte ezt a munkát?  

A legfőbb célom az volt, hogy a Major Lajos főorvos úrtól átvett kis csapatot egyben tudjam tartani, mert egy jó munkamorálú csapatot kaptam, akik nagy teherbíró képességgel rendelkeztek. Így, különösebb cél kijelölésre nem volt szükség, azt a minőségű munkát vártam a többektől, amit addig is végeztek. Három év távlatából elmondhatom, hogy sikerült ezeket a célokat elérni és tartani, mivel minden dolgozó itt maradt. Ezt azért találom rendkívüli tényezőnek, mert az egészségügyben egyre másra mondanak fel a munkatársak, ami komoly nehézségeket hoz magával. Ennek az állomásnak az az egyik nagy erőssége, hogy igazán stabil a csapat. A munkatársak között baráti a viszony. Kölcsönösen működik a kommunikáció, és ez a betegek felé is megnyilvánul, feléjük is a legjobbat kívánják adni önmagukból, segítőkészek. 

Ez a pandémia új módszerek kényszerű használatát hozta magával. Mi mindenen kellett változtatni? 

Elég sok mindenen. Az elsődleges cél az volt, hogy megvédjük a betegeket és a dolgozókat. A legtöbb kellemetlenséget a betegeknek kell elviselni. Például a kezelés teljes ideje alatt sebészeti maszkot kell viselniük, amit nem vehetnek le. Vagyis a kezelés teljes ideje alatt nem is ehetnek-ihatnak. Ez a cukorbetegeink között eléggé nehezen teljesíthető elvárás volt. Illetve, a műszakok cseréje sem volt engedélyezett a betegek számára. Ez a döntés pedig azon betegek között nem volt túl népszerű, akik szeretnek utazni. Azért végülis minden érintett megértette, hogy ez miről szól.

Hogyan fogadták a változásokat a betegek, illetve az ápolók? 

Az ápolók teljesen jól fogadták, nekik is a teljes munkaidő alatt folyamatosan, órákon keresztül kell viselni a maszkot, el kell viselni a kellemetlenségeket. Hosszú távon a maszk eléggé kényelmetlen viselet. De ezt el kell viselnünk, mert nem tudjuk, hogy mikor lesz vége a járványnak, és azt sem tudjuk, hogy lesz-e még ennél is szigorúbb intézkedés. A betegek is, ahhoz képest, hogy milyen kellemetlen dolgokat kértünk tőlük, viszonylag készséggel működnek együtt ebben a helyzetben, ők is megértőnek bizonyulnak. 

Meggyőződésem, hogy ehhez nagyban hozzájárult az Ön megnyerő egyénisége is. Volt bármilyen visszajelzés a betegektől ezekben a napokban?

Még a pandémia előtt volt egy plakát kihelyezve a betegváróban, ahol egyfajta közvélemény-kutatás keretében fejezhették ki a betegek az észrevételeiket egy-egy kis szív alakú keretben, mit gondolnak a nővérekről. Szép üzenetek jöttek. Továbbá egy kis ötletes tabló is érkezett az ápolók részére, ez a Hősök fala, amit az átadás napján jelen lévő betegek is aláírtak. Nevükkel biztosították a nővéreket a szeretetükről. Ők is látták, észrevették, hogy ez a helyzet nem csak a betegeknek, hanem az ápolók részére sem egyszerű helyzet. Betartani, betartatni minden szabályt, illetve előírást. Biztos megérezték, hogy mindezen változtatás az érdekükben történt. Nagyon kedves meglepetés volt.

Volt már hasonló visszajelzés a kinevezése óta? 

Konkrétan ilyesmire nem nagyon emlékszem. Általában egy-két személyes megjegyzés szokott érkezni. Főleg olyan betegek részéről, akik más állomásokról kerültek át hozzánk, ők általában a családias hangulatot értékelték. A barátságos nővéri hozzáállás, ami a leginkább a megnyerő számukra. 

Mennyire viselte meg a betegeket ez a nehéz időszak?

Ez egyénenként eltérő, volt, akit jobban, míg másokat kevésbé. A túlnyomó többség könnyen alkalmazkodott a helyzethez, jól vette ezt az akadályt. 

Egy betegnek nap mint nap meg kell küzdeni azért, hogy a hite megmaradjon, akár a mielőbbi transzplantációban, akár a viszonylagos minőségi életmód fenntartásában. Önök személyesen mit tudnak tenni ezért?

Ez egy jó kérdés, nem is biztos, hogy tudok rá könnyen válaszolni. Talán az a legfontosabb, hogy mindenkivel szeretnénk éreztetni, hogy személy szerint fontos a számunkra, törődünk vele. Továbbá mindig minden aktuális információ birtokában legyenek a betegek.  

Ha kívánhatna valamit a munkatársai és a betegek részére, mi lenne az? 

A betegek számára azt kívánnám, hogy ne kelljen hozzánk járniuk, és legyen mindenki egészséges. De mivel ez nem lehetséges, inkább mindenki számára a kitartó szellem további fenntartását kívánom. A jelenlegi helyzetben is próbálják megfelelő pozitív hozzáállással fogadni az elvárásokat, kéréseket. A dolgozók pedig legyenek továbbra is türelmesek, kedvesek, segítőkészek – ezek a tulajdonságok sokat segíthetnek a továbbiakban is. Ki mint vet, úgy arat – ez az alapelv a nővér-beteg együttműködésben is példásan nyomon követhető. 

Mi most a legfőbb célja?  

Ahogy említettem, szeretném együtt tartani ezt a kis csapatot. Ezért dolgozom minden nap.  

Monostori  Csaba 

Az eredeti cikk a Szervusz újság 2020/2. számában jelent meg.