A szervátültetés történetének kezdetei
A szervátültetés történetének kezdetei
Az ember ősi vágya volt, hogy beteg, hiányzó vagy elveszett szerveit, végtagjait pótolja. Milyen műalkotások, mitológiai történetek utalnak erre, és hogy alakult a szervátültetés története a későbbiekben? Historikus utazásra hívjuk…
Az emberi elme a „szervek cseréjét” már évezredekkel ezelőtt elképzelte. Görög, latin, római és kínai feljegyzésekben, forrásmunkákban is a nyomaira bukkanhatunk.
Már a mitológiában megjelent az elveszett szervek pótlásának vágya: ismerjük a Chimérát, amely ember és állat kombinációja, ember és oroszlán fej, oroszlán test, kígyó farok és sasszárnyak (eredetileg a görög mondavilág szörnyalakja, Typhaon és Echidna lánya, oroszlán, amelynek törzséből tüzet okádó kecskefej mered ki).
Továbbá középkori legenda örökíti meg Kozma és Demján történetét, akik Diokleciánusz császár idejében éltek, római orvosok voltak. Kereszténnyé váltak, mártírhalált haltak, és a középkor legnépszerűbb szentjei voltak, és ők az orvosok védő szentjei. A legenda szerint az ő tiszteletükre épített templom szolgája azt álmodta, hogy a két szent megjelent betegágyánál, levágta fekélyes lábát és egy frissen eltemetett mórét ültette a helyére. Számos középkori festmény örökíti meg e csodát. Számunkra különösen érdekes, hogy a Szent Koronán mindkét szent képe szerepel.
A sebészet diadala
A nemzetközi irodalomban használatos kifejezés, a transzplantáció magyar fordítása az átültetés.
Közelebbről meghatározva ez azt jelenti, hogy szövetet vagy szervet az eredeti helyéről eltávolítjuk és életképességének megőrzése mellett, vagy a szervezet más helyére, vagy egy másik szervezetbe helyezzük át műtéti, sebészeti úton.
A szervátültetés története élettani kísérletekkel, vagy a sebészi technika kidolgozásával és gyakorlásával kezdődött. Meglépően korán, már a XX. század elején életmentő gyógyítási célból is történtek kísérletek, mihelyt a sebészi technika biztonságosnak tűnt. A sikertelenség okaként először a sebészi technikát tették felelőssé, de felmerült az, hogy az idegentől származó anyagok is szerepet játszanak. Ekkor még nem állt a tudomány rendelkezésére olyan módszer, amivel ezt kutatni lehetett.
Először Emil Holman 1924-ben ikrek között bőrátültetést végzett. 1944-ben, amikor a németek Londont bombázták, a súlyos égési sérüléseket szenvedett katonáknak T. Gibson és P. Medawar frissen elhunyt holtak bőrét ültették át, és az így szerzett megfigyelések alapján indult útjára a transzplantációs immunológiai kutatás. 1955-ben Billingham, Brent és Medawar először írták le az immuntolarencia jelenségét. Mc. Farlain Burnet a „saját és idegen” biológiai felismeréséért Nobel-díjat kapott. Jean Dausset írta le a 60-as évek végén az egér (MLA), majd az ember (HLA) fehérvérsejtjeinek immunológiai csoportjait. (Nobel-díjat kapott) Willem J. Kolf 1945-ben készítette el az első művesegépet.
1958-ban Schwartz és Damashek felfedezte a Mercaptopurin-t, amely az egyik legismertebb immunszuppresszív gyógyszer alapvegyülete. Ezt a vegyületet kutyán Roy Calne 1960-ban próbálta ki veseátültetés során. A nagy áttörést a J. F. Borel által felfedezett Cyclosporin jelentette 1972-ben. Azóta számos új immunszuppresszív szert használtak.
VESEÁTÜLTETÉS
A veseátültetés modern és jelenleg is élő története az 1950-es évek második felében kezdődött. Ezt megelőzően két periódust kell elkülöníteni. Az első a XX. század első évtizede, a második a 40-es és az 50-es évek. Az első sikeres kísérletes veseátültetést Emerich Ullmann (Ullman Imre, szül: Pécsett, 1861-ben) végezte Bécsben, ugyanitt azonos évben Decastello is végzett hasonló kísérletet. Lyonban Mathieu Jaboulay laboratóriumában is próbálkoztak transzplantációval. Egyik asszisztense, Alexis Carrel dolgozta ki híres érvarrat technikáját, amellyel később az Egyesült Államokban kísérletes vese autotranszplantációkat végzett (Nobel-díj, 1912). Az első emberbe történő átültetések is ekkor kezdődtek: 1906-ban Jaboulay sertés- és kecskevesét ültetett veseelégtelen ember alkarjára, ugyanezt 1902-ben Ullmann is megkísérelte emberen. 1909-ben Berlinben Ernst Ungár több mint 100 kísérletes átültetés után majomvesét ültetett egy veseelégtelen fiatal lányba – sikertelenül. Kezdetben a sebészi technika elégtelenségében vélték a sikertelenség okát, de Ullmann Imre 1914-ben azt írta, hogy „annyi protoplazma van, ahány egyed”, vagyis a biológiai inkompatibilitás okozza a sikertelenséget. Mivel ezen „biológiai akadályokat” még nem ismerték, évtizedekre feledésbe merült a vese (szerv) átültetés gondolata.
Egyedülálló, de feltűnést nem keltő kezdeményezés volt 1933 és 1949 között Kijevben Voronoy emberen végzett 6 veseátültetése, aki a betegek combjának ereire varrta a veséket. Az elsőt egy koponyasérült halottból, egy higany-klorid mérgezett veseelégtelen betegbe ültette át (a donor vércsoportja „A”-s, a recipiensé „O”-ás volt). Mindegyik próbálkozása sikertelen volt. 1946-ban Hufnagel, Hume és Landsteiner Bostonban heveny veseelégtelenségben szenvedő beteg karjának ereire ültetett humán vesét, amely azonban csak rövid ideig működött. Az 1950-es évek elején a veseátültetés ismét előtérbe került (Morten Simonsen, Altrong Danie, William Dempster, London. R. Küss, Servelle, Dubost, D. Hume). Tudni kell, hogy ezeket az átültetéseket mind immunszuppresszió nélkül végezték, és volt néhány „váratlan” túlélés, amit az urémia immunszupresszív hatásának tulajdonítottak.
Az első élődonoros veseátültetést 1952-ben Párizsban végezték anyából fiúba. A vese 22 napig működött immunszuppresszió nélkül. A kismedencébe, az iliaca erekre történő átültetés (R. Küss, D.M. Hume) bizonyította a sebészi technika sikerét, amely az óta sem változott. Ilyen előzmények után került sor 1954. december 23-án Bostonban az első valóban sikeres átültetésre egypetéjű ikrek között. (J. Murray, J. Merill) Ezt követték a kétpetéjű ikrek, majd testvérek közötti – teljes test röntgen-besugárzást követő – átültetések, majd az 1964-től a cadaver vesék átültetése.
SZÍVÁTÜLTETÉS
Shamvay 1954-ben Stanfordban kezdte szívátültetési kísérleteit. 1964-ben Hardy csimpánz szívet ültetett emberbe, amely csak néhány órát működött. 1967-ben Barnard Fokvárosban elsőként hajtott végre sikeres humán szívátültetést. Az elkövetkező évben közel 100 szívátültetést végzett 64 munkacsoport, 22 országban. Shamvay a 70-es évek elejére eredményeivel igazolta azt, hogy életmentő és sikerrel kecsegtető műtétről van szó.
MÁJÁTÜLTETÉS
Starlz és Moore 1960-ban kezdett kísérletezni. Az első humánátültetést Starlz végezte 1963-ban. Négy év alatt egyetlen sikeres esete sem volt, gyakorlással a technika és technológia fejlesztésével ezt követően érte el első sikereit.
Az 1970-es évek végére vált a májátültetés általánossá, rutineljárássá.
TÜDŐÁTÜLTETÉS
Hardy nevéhez fűződik (1963). Az ezt követő 20 évben összesen 38 tüdőátültetés történt, de a maximális túlélés csak 10 hónap volt. Az új technológia, antibiotikumok és 1968-ban Cooley által végzett első „szív-tüdő” átültetések eredményei ugrásszerűen javultak.
KOMBINÁLT ÁTÜLTETÉS
A leggyakoribbak a szív-tüdő, a szív-vese, a szív-máj, a máj-vese, a pancreas-vese kombinációk. Tumor vagy fejlődési rendellenesség miatt gyomor-nyombél-pancreas, vagy gyomor-máj-nyombél-pancreas-vékonybél átültetések száma kevés, a túlélési eredmények nem túl biztatóak.
