Dializáltként a maratonok és ultrák világában

Kasza Gábor számára a sport rengeteg erőt ad ahhoz, hogy elfogadja a betegségét. Hétvégi futóból lett határait feszegető, ultratávokat teljesítő sportember – dializáltként. Most elmeséli, hogyan alakult ki benne a „vágyszikra”, hogy teljesítse azt a távot, ami az első találkozáskor bizony nem neki szólt. 

Körülbelül 5 évvel ezelőtt találkoztam először a Vadlán elnevezésű eseménnyel (A Keszthelyi-hegységben szervezett ultratávú terepfutás – a Szerk.) egy hétvégi futásom kapcsán. Az én távjaim akkor még épp csak súrolták a tíz kilométert. Bekeveredtem a versenyzők közé, és néztem, ahogy jönnek szembe. Ahogy továbbfutottam, láttam az egyik jelzőszalagot, amire rá volt írva a verseny neve. Hazaérve rákerestem a neten, és baromira megtetszett. Persze csak egy kis vágyszikra, amit akkor éreztem, hisz ez a verseny nem nekem szólt, az én tíz kilométeres futásaimmal az első frissítőpontig se értem volna el, nemhogy végigfutni az 50, vagy a 108 kilométeres pályát. 

Bizonyára ti is tudjátok, hogy a szikrával vigyázni kell, mert sokáig izzik, és pillanatok alatt nagy tüzet tud gyújtani, amit aztán nehéz, olykor lehetetlen eloltani. Utólag belegondolva, ez történhetett az én szikrácskámmal is. Teltek az évek, a tíz kilométereimből húsz lett, aztán kacérkodás a 25-tel, majd jött a gondolat, mi lenne, ha lefutnám a maratont?  

A felkészülési időszakom alatt ért el az, amivel oly sokan küzdenek hazánkban is, habár akkor még nem nagyon tudtam, mi ez, és hogyan alakul ki.

Egy hónappal a tervezett maratonom előtt már a pécsi klinikán találtam magam, ahol kiderült, a veséim nem jó állapotban vannak és dializálásra lesz szükségem. Ez 2020 tavaszán történt. Összeomlott körülöttem minden. Távol kerültem a céljaimtól, de nem engedtem el őket véglegesen. 2021 nyarán már újra éreztem magamban az erőt, hogy végre – valahára lefussam az első maratonom. Az év végére tűztem ki az időpontot, így a Balaton partján, egy hideg novemberi hétvégén 4 óra 35 perc alatt sikeresen teljesítettem ezt a célt. Úgy gondoltam, számomra ennyi a csúcs, megelégszem vele. De a szikra dolgozott bennem, és egy év elteltével újabb kihívást kerestem. A maraton (42 195 méter) felett is vannak versenyek, ezeket ultrának nevezik. 

Kinéztem hát magamnak egy ilyen versenyt, a májusban tartandó Szentendre Trailt. Erről a versenyről annyit kell tudni, hogy 54 km hosszú 1800 méteres szintkülönbséggel.

Szentendréről Visegrádon át, majd vissza, végig a Pilis meseszép tájain. Majdnem fél évem volt felkészülni rá, amihez sok segítséget, támogatást is kaptam az egyesületemtől (Transzplantáltak Veszprém Megyei Egyesülete), a családomtól, a barátaimtól, az edzőmtől, kezelőorvosomtól, dr. Havasi Anettől, illetve a gondozó dialízisnővéremtől, Farkas Beátától. Hálás vagyok nekik a felügyeletért, tanácsokért. Intenzív időszak volt, heti 4-5 futóedzéssel, némely héten 100 kilométernél több futással. Mindezt továbbra is a napi 8 órás, éjszakai gépes dialízis mellett. A versenyt végül 8 óra 45 perc alatt fejeztem be, szintidőn belül. Lehetett volna jobb is, de biztonsági játékot játszottam, nem mertem mindent beleadni, hiszen sosem volt még ilyen megmérettetésem. Akkor úgy gondoltam, ennyi, belekóstoltam az ultra távokba, elég is volt. 

Egy hónapra rá mégiscsak a rajtvonalnál találtam magam, a 44 kilométeres Tapolca Trail keretei között, mely a mesés Balaton-felvidéken zajlott, megmászva sok-sok hegyet, összesen 1600 méter szintemelkedéssel.

Féltávnál lesérültem, ezért a verseny közel harmadát csak gyalogolni tudtam, mégis sikerült teljesítenem 6 órán belül, aminek nagyon örültem. A harminc évemmel én voltam a legfiatalabb induló. 

Ez után viszont tényleg szünetet akartam, drasztikusan visszavettem az edzésekből, míg az év első felében két-háromszáz kilométert simán futottam havonta, nyáron a százat sem értem el. Október elejére volt még egy versenyem, az, amivel a cikkemet kezdtem. A Vadlán. Visszagondolva az öt évvel korábbi futásomra, ha nem arra futok, valószínűleg sosem kóstolok bele ezekbe a távokba, nem fog vonzani, nem is tudtam volna, hogy van ilyen. Rendkívül hálás vagyok azért a pillanatért. Egy hatalmas célt adott! 

A Vadlán csapatverseny volt számomra. Egyetlen célunk volt ezen a hétvégén, limitidőn belül, tehát 18 óra alatt teljesíteni a 108 kilométeres, 3000 méteres szintemelkedést tartalmazó pályát, ami a Keszthelyi-hegységben zajlott.

Hajnali fél 4-kor csörgött az ébresztő, fél 6-ra már a rendezvényhelyszínen voltunk, 6-kor indult a futam. Hogy mennyi őrült ember van itt! – gondoltam magamban. Több százan indultak neki a különböző távoknak, fejlámpákkal, 6 ^◦C fokban. Mivel mi váltóban indultunk, így egyikőnk mindig futott, a másik négy csapattag pedig előre ment a következő váltópontra.Én három szakaszt vállaltam, ez összesen 32 kilométer, és benne 1000 méter szintkülönbséget jelentett. Az első 500 méteren majdhogynem taccsra vágtam a napomat, az izgatottságtól túl gyors tempóban rajtoltam dombnak fel… ez a kezdők hibája, de 8 év futás után is képes vagyok elkövetni.Öt kilométer szenvedés után mondhatni helyre állt a szervezetem, onnan már élveztem is kicsit, főleg a Tátikáról levezető kacskaringós, technikás ösvényeket. Fáradtan, megzuhanva passzoltam le a nyomkövetőt a váltásomnak. Közben tudatosult bennem, hogy ez volt a könnyebb szakaszom. Hipp, hipp, hurrá. 

Úgy terveztük, hogy mire másodszorra futok, ott már fejlámpáznunk kell a sötét erdőben, de mivel sokkal gyorsabbak voltunk, mint reméltük, így világosban futhattam le az utolsó szakaszom is.

Hála az égnek, mert nem szívesen kockáztattam volna a testi épségem ezen a pályán a sötétben. Épp csak besötétedett, mire beértünk a célba. 12 óra 58 perces idővel a 30-ból 18.-ok lettünk, amivel teljesen elégedettek vagyunk így elsőre, ezt fogjuk legalább egy órával megdönteni jövőre. 

Ha nincs cél, fogy a motiváció, miért is menjek ki eddzeni? Ezért mielőtt elérünk egy ilyen mérföldkövet az életünkben, érdemes előtte már elgondolni, hogyan lesz tovább, merre vezessen az út. Ezért elővettem egy régi célomat, ami már kétszer kifogott rajtam. Először 2019-ben, majd 2022-ben próbáltam meg annyi kilométert futni, ahány évet írunk. Mindkétszer feladtam nagyjából féltávnál.  

Azt tanították nekem, hogy nincs bukott cél, csak túl rövid volt a határidő.

A napokban átszámoltam, és ismét kitűztem, hogy most meglesz a 2023. Van még rá két teljes hónapom, és már csak 418,2 kilométert kell hozzá futnom. Úgy érzem, most sikerülni fog. Hiszek benne. Az, hogy sportolhatok, és feszegethetem a határaimat, rengeteg erőt ad ahhoz, hogy elfogadjam a betegségem, jót tesz mentálisan és fizikailag is. Ezért is ajánlom, hogy ha nem is ilyen intenzív formában, de mindenki keresse meg a neki való mozgásformát.  

A lényeg, hogy amit csinálsz, az boldogságot okozzon.  

Kasza Gábor