Országos vesekörkép, első állomás: Szeged

A sikeres vesetranszplantáció 50 éves jubileumát (1973. november 16, operatőr Perner Ferenc) ünnepelve jártuk körbe kérdéseinkkel az országot. Elsőként Szegeden jártunk, ahol Szederkényi Edit, egyetemi adjunktus, a Transzplantációs Centrum vezetője válaszolt. 

– Mekkora az osztály, a személyzet és a betegkör Szegeden? 

– Szegeden a nyolc ággyal működő Transzplantációs Osztály a Sebészeti Klinika része. Egy kilencedik, nem teljes értékű ágy jelenti a mozgásteret, ezen egynapos ellátásra érkező betegek helyezhetők el. Arra a volumenre, amennyit mi transzplantálunk, ez elegendő. Évente átlagosan 50 transzplantációt végzünk. Nemrég volt egy évünk, amikor közel hetvenet is sikerült, aztán jött a covid-járvány, ami jelentős visszaesést hozott. Ebből kezdünk visszarendeződni, 2022-ben még csak 35 transzplantációnk volt, de én remélem, hogy az idén már újra elérjük az ötvenet. Tehát nagyjából heti egy szervátültetés történik, de az utógondozást is mi végezzük, és ha valamilyen szövődmény miatt fel kell venni egy már transzplantált beteget, neki is ágyat kell biztosítanunk. Velem együtt három szakorvos végzi a transzplantációkat, de van még nyolc fiatal kolléga, akik asszisztensként be tudnak segíteni. Ezek a fiatalok munkaidejükben más osztályokon dolgoznak, de a készenléti ügyeleti rendszerben részt vesznek. A gondozást négyen végezzük, az említett három szakorvoson kívül dolgozik velünk egy sebész-nefrológus szakorvos is, aki nem operál, de a gondozásból kiveszi a részét. Körülbelül 500 beteget gondozunk. 

– Ez kezelhető mennyiség négy orvos számára? 

– Igen, ez kezelhető mennyiség, még többet is elbírnánk. Egy gondozási napon általában húsz-harminc beteget látok el, közülük a problémamentesekkel gyorsan lehet végezni.  

– És a szakszemélyzet? Ott elegendő a létszám? 

– Nővérből mindig kevés van. Egy nővérünk van, aki az ambulancián a gondozásban vesz részt, van két szervkoordinátorunk, és összesen nyolc osztályos nővérünk. Mondjuk úgy, hogy ez a létszám van, amikor elég. Sokat túlóráznak, és mindig van üres álláshelyünk.  

– Ha azt kérdezem, milyen gondokkal küzdenek, mi jut elsőként eszébe? 

– Apróbb gondok mindig vannak, hogy például egy eszközbeszerzés nehézkesen megy, de ezek nem rajtunk múlnak, ezek a Klinika központi gondjai, nem csak a Transzplantációs Osztályt érintik. A legnagyobb gond mégis a humánerőforrás hiánya a társszakmákban. Vegyük például az úgynevezett protokoll – biopsziák kérdését. Ha bizonyos időközönként, három vagy tizenkét hónappal a transzplantáció után mintát veszünk a veséből (ez a biopszia – a Szerk.), akkor a minták körülbelül 70 százalékában találunk olyan eltérést, aminek semmilyen észlelhető tünete nincs, nem okoz még panaszt vagy laboreltérést, de már lehetne kezelni gyógyszerrel vagy épp a gyógyszer kicserélésével. Ezzel lényegesen megnövelhetjük a beültetett szerv túlélésének idejét. Tehát ez egyfajta szűrővizsgálat, amit minden vesetranszplantáltnál érdemes elvégezni. Ezt tudományos módszerrel be is bizonyítottuk, és sokáig csináltuk is. De ehhez kell a radiológus kolléga segítsége, hiszen ultrahangos képalkotás mellett végeztük a biopsziát. Csakhogy mára elmentek nyugdíjba vagy más munkahelyre azok a szakemberek, akik tudtak ebben segíteni, és gyakorlatilag nincs radiológus, aki ebbe bevonható. Örülünk, ha sürgős eseteket valaki megcsinálja, a szűrővizsgálat szintjén ez ma már nem tud működni.  

– Ez nagy visszalépés. Tud rá valamilyen megoldást? 

– Azt tervezzük, hogy a fiatal kollégákkal felkerekedünk, és mi magunk megtanuljuk az ultrahangozásnak ezt a szeletét, ami a biopsziák elvégzéséhez szükséges. Nem lesz belőlünk radiológus, de ennyit meg lehet tanulni. 

– Tudna mesélni az örömeikről is? 

– Az öröm mindig a betegektől jön. Ezért nem szeretnénk a gondozást kiadni a kezünkből, hiszen ott látjuk igazán az eredményt. Mondok egy példát. Mindig kérdés, hogy egy bizonyos életkor fölött mit nyerhet valaki a transzplantációval. Hiszen a veseátültetés nem életmentő, hanem életminőséget javító beavatkozás. De itt van példának az a 72 évesen transzplantált betegünk, aki aktív korában műrepülés-oktató volt, és a műtét után olyan jó állapotba került, hogy mind az orvosi, mind a hatósági engedélyt megkapta, és újra elkezdhetett repülni. Vagy ott van az egykori iskolai osztálytársam, akit a krónikus betegsége annyira meggyötört, hogy amikor a dialízisre készítettem elő, nem ismertem meg, aztán később, amikor vesét kapott és kivirult, már ismét a régi volt. Amikor ilyet látok, azt mondom, hogy megéri ezen a területen dolgozni. 

– Mit gondol rólunk, betegekről, és a transzplantáltak szervezetéről? 

– A transzplantációs közösséget nagyon értékes és fontos dolognak tartom. Mindenkinek javaslom is a közösséghez való csatlakozást. Ami szintén nagyon fontos, az a Képzett Beteg Program, ami itt Szegeden is megtartottunk éveken át, csak aztán elapadt az anyagi forrás, de remélem, hogy hamarosan újraindul. Nagyon fontos, hogy nem csak az orvos tud segíteni, hanem bizonyos kérdésekben egymásnak is lehet példát mutatni, hogy mit lehet a helyzettel kezdeni. Persze van olyan is, aki ebben nem szeretne részt venni, van, akin ez sem segít. 

– Van-e valamilyen konkrét üzenete a betegeknek? 

– Igen, azoknak, akik transzplantációra várnak. Ez a beavatkozás jó esély arra, hogy az életminőségük megjavuljon, az életük új fordulatot vegyen. De ez csak egy esély. Elsősorban rajtuk múlik, hogy ezt az esélyt hogyan használják ki. A betegnek akarnia kell meggyógyulni, mi pedig minden erőnkkel azon vagyunk, hogy ebben segítsünk. A betegségeknek oka van, és ha valaki meg akar gyógyulni, akkor az addigi életmódon valamit változtatni kell. Mindenkinek át kell gondolnia, min kell változtatnia, hogy ne jusson el majd az új szervével is ugyanoda, ahol korábban tartott. Önmagában a műtét nem elég.  

Dr. Varga Zoltán