Az új férjemmel új barátokat és új életet is kaptam
1964-ben születtem, 18 éves koromban rádöbbentem, hogy ugyanazok a történések várnak rám is, amiket végignéztem édesapám rövid életéből: policisztás vesebetegséget örököltem, amiben édesapám sajnos 54 évesen elhunyt.
Ennek a tudatában éltem az életem, beleszőve ennek a betegségnek azon praktikáit, melyekkel időt lehet nyerni a betegség végső stádiumának eléréséig. Tanultam, dolgoztam, férjhez mentem, gyereket szültem. Jártam a nefrológiára, diétáztam, amatőr szinten sportoltam.
Mivel a házasságom alatti életmód nem éppen vesekímélő volt, és változtatására sem volt lehetőségem, így 2002-ben elváltam, mondván: egy életem van!
Egyedüllétre rendezkedtem be, nem terveztem újabb párkapcsolatot, mivel beteg voltam, nem akartam senkit terhelni, egyedül akartam végigjárni az utat, ami rám várt. Dolgoztam, túráztam, jól elvoltam a barátaimmal.
Az élet másképp hozta…
2010-ben megismerkedtem mostani férjemmel, Gyurkó Attilával, aki betegségem ellenére velem képzelte el a további életét.
Kaptam vele TÁRSAT, vidámságot, felszabadultságot, BARÁTOKAT. Így ismertem meg gyerekkori barátját, Huszárszki Sándort és feleségét, Huszárszkiné Hankovszki Évát.
Ekkor még nem is gondoltam, hogy ő lesz a megmentőm.
Sokszor voltunk együtt, jó barátok lettünk. A közös programoknál már nem mindig tudtam aktívan részt venni, mert ütemesebben romlott a vesefunkcióm, laboreredményeim is egyre rosszabbak lettek, én pedig egyre fáradékonyabb és kedvetlenebb. Évának feltűnt, hogy gyakran járunk Debrecenbe. Megkérdezte, hogy miért járunk mi oda.
Elmondtuk a betegségemet, annak lefolyását. Döbbent csend, kérdések, hogyan tovább? Felvázoltuk a számunkra már ismert lehetőségeket, kizárva a művesekezelést. Elmondtuk, hogy Attilát vizsgálják, mint lehetséges szervdonort a transzplantációhoz. Ekkor Éva csendben azt mondta magától értetődő természetességgel, hogy neki is van két veséje, egyet nekem ad, szóljak, ha szükségem van rá. Ekkor magától értetődő természetességgel nemet mondtam.
A férjem kivizsgálása során kiderült, hogy nincs vércsoport egyezőségünk. Nem gond, ekkor már lehetett élni a keresztdonáció adta lehetőségekkel! Elindultunk ezen a vonalon, majd kiderült, hogy a férjemnek magas vérnyomásra utaló eredményei miatt nem tudják felhasználni a veséjét transzplantációra.
Ekkor elkezdtem félni, nem tudtam, hogyan tovább. Azt tudtam, hogy művesekezelést NEM akarok! Gyakran bezárkóztam a négy fal közé, elbújtam a világ elől. Évával beszéltünk az állapotomról, a lelkemről. Aztán egy ilyen látogatásánál megismételte, hogy ő itt van, de többször nem mondja, szóljak, ha szükségem van rá, és ha én is készen állok. Ekkor már a meggondolom volt a válaszom.
Pár héttel ezután, egy baráti hosszúhétvégés felső-tiszai vízitúra utolsó megállóján, odasomfordáltam Évához, és megkérdeztem, hogy komolyan gondolta e a felajánlását, mert ha igen, akkor szükségem lenne rá.
Nem tudom azt az 1-2 percet leírni, az önzetlenséget, az elfogadást.
És elindultunk a kivizsgálásokra, lépésről lépésre előre, bizakodva a végső célban. Jött sorban minden, de mi csak mentünk hősiesen előre.
Szerencsére Éva veséje alkalmas volt számomra, és a vizsgálatok eredményeként 2015. február 16-án megtörtént a transzplantáció!
A műtét sikerült, csak szegény Éva megfázott a műtőben és nagyon rosszul volt. Én nagyon jól voltam, ébredés után rögtön kerestem a szomszéd ágyon. Ott volt, csak elesetten, fájdalommal… Nagyon jó volt odaadni neki a plédemet! …cserébe megettem az ebédjét.
Én majd kibújtam a bőrömből, csak örömöt éreztem, fájdalmat nem, olyan volt, mintha sok évet fiatalodtam volna. Van belül hála, aggódás, öröm…, de nem nyomasztóan.
Mit kaptunk? Azt, ami eddig is volt ismeretségünk kezdetétől: támaszt, segítséget, barátot…, nem változott a kapcsolatunk, és ez az egészben a legjobb! Éljük az életünket mint korábban, tudva, hogy vagyunk egymásnak.
Szuhai Judit
Megjelent a SZERVUSZ újság 2019/3. számában.
Fotó: Dr. Grózli Csaba