A beteget szeretni kell 

Török Szilárd klinikai főorvos 1998 óta dolgozik a Transzplantációs és Sebészeti Klinikán. „Véletlenek sorozata, hogy nefrológus vagyok, de örülök, hogy így alakult” – meséli, és hamar kiderül, hogy a bámulatos véletlenek nem csak szakmai, hanem magánéletét is meghatározták.

Mesél a Klinikán eltöltött éveiről, módszereiről, betegeiről, kollégáiról, a mai orvostanhallgatókról, és egy picit családjáról és vágyairól is. Megtudhatjuk, miért jár nála fekete pont a betegnek, de azt is, hogy milyen határtalan emberséggel fordul minden rábízott vesebeteghez, akikből ez idő tájt több mint 600 van. 

Hogyan kezdődött, mi vezette az orvosi pályára? 

Sok-sok véletlen. Pedagógusok a szüleim, édesapám matematika-, édesanyám földrajz-biológia szakos tanár, én eleinte magam is erre a pályára készültem. Harmadikos gimnazista voltam, amikor be kellett adni az egyetemi jelentkezési papírt, otthon megbeszéltük, hogy az Agrártudományi Egyetemre adom be, de aztán én az orvosit írtam a papírra. Nem tudom utólag megmondani miért történt így, abszolút véletlen volt. Ugyanabban az évben viszonylag jó helyezért értem el az országos tanulmányi versenyen biológiából, hát elkezdetem a biológiát jobban tanulni.

A fizikát is szerettem, és a szüleim látták, hogy ebből a gyerekből orvos lesz, hát próbáltak keresni nekem fizikatanárt, aki felkészít az egyetemi felvételire. Édesapám bement az orvosi egyetemre, ahol a mosdóban összeismerkedett Tűzkő tanár úrral, akinek fia szintén épp az orvosegyetemre készült, és vele együtt hamarosan Baranyi tanár úr egyetemi fizikafelkészítőjén találtam magam. Beírattak külön biológia felkészítőre is, ami életem egyik legmeghatározóbb első biológiaóráját hozta el. A különóra után csak annyit mondtam otthon: megismertem a leendő feleségemet! Azóta is együtt vagyunk, mindketten orvosok lettünk, és egyengetjük öt gyermekünk útját. 

Hogy került ide, erre a Klinikára? 

Ez is érdekes történet. Amikor radiológiából szigorlatoztam, Mózsa Szabolcs professzorhoz kerültem. Csillagos ötösre írt bele az indexembe, majd felajánlotta, hogy hatodév végén jöjjek el hozzá, segít a pályaválasztásban. Hozzátette azt is, hogy hozzam el majd a szívem választottját is, és segít majd a végső döntésben. Egyedül mentem el hozzá, mivel az első felkészítő biológia órán a feleségkérdés eldőlt. Viszont állásügyben sokat segített. 1998-at írtunk. Akkor már elég gyakran jártam a Transzplantációs Klinikára gyakorlatra, a szakdolgozatomat is ott írtam, így hát írt egy levelet az akkori igazgatónak, Perner Ferenc professzor úrnak. Ezzel a levéllel a kezemben állítottam be a professzor úrhoz. Ő pedig felvett, csak közölte, hogy az intenzív osztályon, ahová én akartam menni, nincs most hely, ezért a vesegyógyászokhoz (a nefrológiára) kerülök. Bemutatott a nefrológia vezetőjének, dr. Remport Ádámnak, leültünk beszélgetni, és én elkezdtem ott dolgozni. Pár hónap után szólt Perner professzor, hogy lett helyem az intenzív osztályon, megint leültünk Remport doktorral, aki azt mondta, hogy szeretné, ha maradnék. Így maradtam a nefrológián. 

Mi győzte meg 1998-ban, hogy a nefrológián maradjon? 

Remport Ádám személyén túl az is, hogy együtt dolgoztam a Sasvári Ildikóval, Jansen Judit doktornővel és Földes Katalin doktornővel. Nagyon klassz csapat volt az már akkor is, a helyiség megszabta tér miatt családias körülmények között dolgozhattunk. Megvalósulni éreztem azt, amiről orvostanhallgatóként álmodtam, dolgozhattam a Transzplantációs Klinikán, és gyakran eszembe jutottak Mózsa professzor szavai: nem szakmát, hanem főnököt kell választani! Reggelente Perner professzor vizitjével kezdődött a napom, ez nagyon jó érzés volt. Az első években még mentőztem Szigetszentmiklóson és két körzetben végeztem központi háziorvosi szolgálatot. Az itt szerzett gyakorlat nagyon hasznosnak bizonyult a későbbi időszakokban is. Sok szerencsés pont volt az életemben, és most sem csinálnám másképp, ha újra kellene kezdeni. 

Miért volt „álomhely” egy hallgató számára ez a Klinika? 

Ilyen máshol sehol nem volt. Szép, tiszta volt az épület, az akkori lehetőségekhez képest a legmodernebb felszereléssel. Ez a „külsőség” rányomja hatását az ott dolgozókra is. A klinika különlegessége talán mégis az volt, hogy együtt dolgozott több szakma is Perner professzor irányítása alatt, boldogan. Azóta sem láttam a világban ilyen rendszert a transzplantált beteg ellátását illetően. Egy épületben, egy igazgatás alatt volt a veseallokációs rendszer a koordinátorokkal, a sebészet, az intenzív terápia, a képalkotólabor-háttér és a teljes utógondozás. 

Mennyivel volt más a munka akkoriban? 

Az osztály és az ambulancia szinte egyben volt. Volt két kórtermem az osztályon, és az ambulancián is be voltam osztva. Aztán jöttek kollégák az osztályra, és én már csak az ambulancián voltam. Maga a munka nem volt más, mint ma. Több volt talán a papírmunka, a kartonok kiszedegetése. Ami más volt, az a légkör, a nefrológus kollégák egymás közötti kapcsolata, ami részben amiatt is lehetett oldottabb, mert egy légtérben rendeltünk heten pici falakkal elválasztva. 

Ha a munka nem is változott, az eszközök, gyógyszerek bizonyára fejlődtek. 

Változott a munka is abban a tekintetben, hogy mindenki önálló ambulanciás helyiséget kapott, a beteg-orvos kapcsolat intimitása rendeződött. A gyógyszerek nem nagyon változtak. 1998 táján takrolimuszszal (Prograf) végzett klinikai vizsgálatok indultak a Klinikán – és most is alapgyógyszer a takrolimusz. Az igazi átütő sikert hozó ciklosporint azóta is használjuk. Az elmúlt évtizedben átütő sikert hozó transzplantációs gyógyszerfejlesztés nem történt. Az igaz, hogy az említett gyógyszerek új generációi megjelentek, amiket már naponta csak egyszer kell bevenni és nem kétszer. Ezek valóban korszerűbbek, de nem újak. Viszont jelentős fejlődés következett be a patológiában. A beültetett szerv akut kilökődésének igazolását szolgáló szövettani feldolgozás jelentős mértékben javult. A patológus kollégákkal hetente, kéthetente minden esetet megbeszélünk, elemzünk.   

Ha csak egyszer kell naponta bevenni a gyógyszert, az jobb a betegnek. Változott-e ezzel az együttműködési készség?  

Szerintem nem változott az sem. Nekem nincs rossz tapasztalatom ezzel. A beteg számára az a rossz, ha nem beszélgetünk eleget arról, hogy miként kell ezt csinálni. A műtét kapcsán pár kérdéssel mindig felmérem, hogy a beteg mennyire figyel. Elmondok tíz mondatot, majd megkérem a beteget, hogy mondja vissza. A válaszából már látom, hogy az ő esetében mennyi magyarázatra lesz szükség. Hiba, ha az orvos nem a beteg, illetve gyermek esetében a szülők számára nem érthetően magyarázza el a teendőket.

Ha sikerül mindent úgy elmondani, hogy meg is értésék, akkor az a tapasztalatom, hogy nagy elcsúszások nincsenek. Addig kell tehát mindenkinek magyarázni, amíg meg nem érti. Ez nagyon fontos eleme a mi munkánknak. Ez az oka, hogy nálunk egy-egy orvos-beteg találkozás többnyire nem öt perc, hanem sokkal több. Amikor jön valaki kontrollra, és végigbeszéljük, milyen gyógyszereket szed, mindig szoktam elejteni egy-egy hibát a gyógyszerek felsorolásában. Várom, hogy észreveszi-e a páciens a csibészséget. Nagyon fontos, hogy rávegyem a beteget arra, hogy gondolja át azt, amit mondok. Talán furcsa elsőre ezt a szemléletet megérteni, de szeretném rávenni a betegeket arra, hogy mindig kételkedjenek egy kicsit abban, amit mondok! Tapasztalatom szerint az interneten szocializálódó mai emberek sokszor nehezen igazodnak el a „kommentek” és a tények erdejében. Az orvos feladata az, hogy a megszerzett tudását, tapasztalatát a legnagyobb hatásfokkal kamatoztassa a rábízott betegeknél. 

Kin múlik inkább, hogy ez jól működjön? 

Inkább az orvoson múlik. Ha nem érti meg valaki, amit mondok neki, akkor nekem kell másképp próbálkoznom. Meg kell nyernem a beteg bizalmát. Ez nem mindig egyszerű, fenntartani pedig még nehezebb. Jansen doktornő szokta mondani, hogy a beteget szeretni kell. Van értelme, ha együtt tudunk gondolkodni, akkor a gondolatok átmennek. Nem mindenki tudja azonnal a különbséget a 0,5 milligramm és az 5 milligramm között. De előbb-utóbb mindenki megtanulja. Ha valaki nem tanulja meg, büntetésből fekete pontot és más büntetéseket kap tőlem, erre aztán még jobban igyekeznek.  

Ez rengeteg idő és energia. 

Én csak így tudom csinálni. Túl kell lépni azon, hogy én vagyok a fontos, mert a beteg a fontos. 

Kapott-e valamilyen hivatalos elismerést ezért? 

Elismerést a betegektől kaptam és kapok folyamatosan. És egyszer, 2012-ben kaptam a „Még nem késő” díjat (lásd: https://ringmagazin.hu/2012/06/03/meg-nem-kes-dijatado/ [a Szerk]), én voltam „a szív és az ész embere”. Az nagyon jól esett. Ahogy nagyon jólesik az is, ha egy huszonéve gondozott, gyerekkorában transzplantált felnőtt betegem felhív, és elmeséli, hogy van, vagy elhozza megmutatni a saját gyermekét. Ez sokkal nagyobb díj, mint egy hivatalos kitüntetés.  

Ha lehetne egy szakmai kívánsága, mi lenne az? 

A kívánságom, az lenne, hogy menjünk vissza a Baross utcai épületbe, és folytassuk ott, ahol egykor abbahagytuk. Voltak csodálatos vezetőink, Perner, Alföldy, Járay… Nagyon szerettem Járay professzor hozzáállását, amit azon teljességében azóta sem látok, hogy minden reggel végigment az egész épületen, és mindenkihez volt egy jó szava, a legalacsonyabb beosztásban dolgozókhoz is. A kisegítő személyzetet is névről ismerte. A reggeli konferencián a referálón sok újat már nem tudtak mondani neki, minden ismeretet már reggel, előtte begyűjtött. „Gazdája” volt a háznak. Ez a fajta vezetés személy szerint nekem nagyon hiányzik. Mindenki azt érezte, hogy fontos a személye, figyelnek rá, része egy jól működő rendszernek. 

Az „itt és most”-ból mi hiányzik a legjobban? 

Hogy többen legyünk itt orvoskollégák, akik együtt visszük a transzplantációs utógondozást. Hogy tudjunk ide vonzani olyan orvost, aki szeret itt velünk együtt dolgozni. Itt most kevés a helyünk, tehát hiába is lennénk többen, de optimista vagyok. Mostani vezetőnk, Szijártó professzor nagyon igyekszik jó helyet keresni nekünk. Sajnos ez „itt és most” nem sikerül, mert ezen a helyen nem tudnak nekünk több szobát nyitni. A mostani négy ambulancia helyett legalább nyolc kellene. 

Milyennek látja az utánpótlást, milyenek a mai orvostanhallgatók? 

Nagyon fontos és hasznos eleme lehetne az orvosképzésnek, ha az egyetemi évek alatt az orvostanhallgató kollégákat befektetnénk egy belgyógyászati és egy sebészeti osztályra, egy-egy hétre, úgymond „gyakorlatra”, hogy megtapasztalják a beteg nézőpontját. Sokszor tapasztalom, hogy ha bemegyünk egy kórterembe, nem köszönnek, nem mutatkoznak be, hanem szó nélkül vizsgálni kezdenek. Gyakran azzal kell kezdeni a gyakorlatot, hogy elmagyarázom, hogy mit csinálunk, amikor bemegyünk egy kórterembe: előtte kopogunk az ajtón, aztán köszönünk, bemutatkozunk, és csak utána csapunk bele a vizsgálatba.  

Hogyan lehet ezt a munkát, a 600 transzplantált beteg odaadó, gondoskodó ellátást összeegyeztetni a magánélettel?  

Öt gyermekünk van, a legidősebb Regő, húsz éves, a műszaki egyetemre jár, 10 éve vízilabdázik. A sorban Lili következik, aki nálam született a mentőautóban a Petőfi hídon. A tánc a mindene! Remélem ő követ minket a pályánkon. A harmadik Blanka, még gimnazista, aktívan röplabdázik. Csanád a negyedik, ő kiválóan vív, országos bajnok, és egyben a legtöbb energiát igénylő családtagunk. A legkisebb pedig Liza, másodikos, rá most a tündér szerepe jut a családban. Kertes házban lakunk, és próbáljuk a vidéki ember életét élni. Sokat kirándulunk, amit a gyerekek eleinte ki nem állhattak, de utána mindig jól érzik magukat. Igyekszünk minden gyerekkel külön is programot csinálni. Ugyanilyen fontos, hogy rendszeresen elmenjünk a felségemmel ketten is pihenni, erre nagy szükségünk van. Szerencsére a gyerekek már magukra is tudnak ilyenkor vigyázni, és a szüleim is tudnak segíteni.  

Végül hadd kérdezzem meg, hallhatjuk-e ismét gitározni a Trapi-napokon, hiszen a nem „vesés” betegek leginkább onnan ismerik Önt. 

Igen, nagy örömmel fogok ismét játszani, szeptember végén, Egerben. 

Dr. Varga Zoltán