Sokkal többet kaptam, mint egy új vesét
Életvidám, pörgős, maximalista, makacs és a céljait mindig fanatikusan üldöző és valóra váltó fiatalember vagyok, aki minden kudarcából újult erővel és még erősebben tér vissza.
15 évesen egyik hétről a másikra leálltak a veséim egy gyógyíthatatlan és leállíthatatlan autoimmun betegség miatt. Gyerekként ebből semmit nem értettem, viszont a sulit és a sportot felváltotta a kórház és a dialízis kezelések. 6 éves korom óta a labdás sportok szerelmese vagyok, az jelentett számomra mindent akkoriban, így teljesen felfordult az életem, és ezzel a családomé is.
A műveseosztályról két kiutat láttam … az egyik a transzplantáció, a másikba belegondolni sem szeretnék. Úgy éreztem, hogy nincs sok választási lehetőségem.
Gyermekkoromban ha fehér köpenyt láttam, már attól is be voltam rezelve keményen…. A legnagyobb félelmem a szervátültetés előtt a műtét volt, az, hogy felvágják a hasamat és az, hogy úgy általánosságban mi lesz velem.
Túl nagy jövőképem nem volt. El voltam foglalva azzal, hogy a kórházban töltött idő miatt 2-3 hónapig nem voltam suliban, amikor újra mentem, akkor a sok szteroid miatt olyan pufi fejem volt, hogy nem ismertek meg elsőre. Ezt borzasztóan utáltam és azt is, hogy nem focizhattam tovább. Az én világomnak akkoriban vége volt.
Másfél év dialízis után 2007-ben kaptam vesét és ezzel egy új esélyt az életre.
A legnagyobb kihívás a szervátültetés után az első lépések megtétele volt – szó szerint! Olyan fájdalmaim voltak, hogy alig bírtam menni és kiegyenesedni. Aztán a gyógyulási időszak is nagy türelmet igényelt: eleinte nem mehettem közösségbe, emellett el kellett fogadnom a testemet, azt, hogy felvágták a hasamat és gyógyszereket kell szednem. A következő lépcsőfok az volt, amikor már bárhova mehettem és meg kellett értetni az emberekkel, hogy ugyanaz vagyok, aki voltam és nem kell sajnálni – mert azt nagyon nem bírom, mint ahogy azt sem, ha látványosan kímélni akarnak.
Aztán kinyílt a világ. Sokkal többet kaptam ettől az egésztől, mint egy új vesét és egészséget. Örülök, hogy így alakult az életem, fogalmam sincs, milyen ember lennék, ha átlagos életet élnék, de feleennyit sem értem volna el az életben – ebben egészen biztos vagyok.
Újra elkezdhettem sportolni, ami az egyik kiutat jelentette a betegségtudatból, illetve visszautat a nagybetűs életbe. 2007-ben egy balatoni táborban találkoztam más transzplantált emberekkel, szervátültetett sportolókkal és rájöttem, hogy merre is van az én utam. Mondogatták nekem a kórházban a műtét után néhány nappal, hogy most már minden rendben lesz, és ott volt mellettem a családom is folyamatosan (bár ők mindig túl aggódnak mindent, ami nem feltétlen előre viszi az embert, hanem csak visszatartja néha) de talán ott, abban a balatoni táborban indult el bennem valami visszafordíthatatlanul jó dolog ezzel az egésszel kapcsolatban.
2010 óta vagyok tagja a Trappancs Egyesületnek, így kerültem a Magyar Szervátültetettek Szövetsége asztalitenisz válogatottjába. Több világ- és Európa bajnoki címem és dobogós helyezésem van. Mára újra tökéletesen teljes életet élek, és igyekszek mindennap élni az új élet adta lehetőségekkel. Minden gyermekkori álmomat valóra tudtam váltani 30 éves korom előtt, úgy érzem büszkék lehetnek rám a szeretteim, és én is sikeres és boldog embernek érzem magam.
6 éves korom óta folyamatosan sportolok. A sport mérhetetlenül sokat adott számomra. MEGTANÍTOTT küzdeni, kitartani, győzni, veszíteni, tisztelni másokat, áldozatot hozni és még lehetne sorolni. Edzi a testet, a lelket, és mentálisan is felfrissít.
MI volt a legnagyobb sikerélményem? Hűha, ez jó kérdés…
Ha a sportot vesszük elsőként, akkor azt két részre bontanám. A legboldogabb pillanatokat egyértelműen 2017-ben Spanyolországban éltem át, amikor Vajtó-Tilhof Ingriddel tollaslabda vegyes párosban megszereztük a bronzérmet a világbajnokságon. Hatalmas mezőny volt, jobbnál jobb csapatokkal, mi pedig nem tartoztunk az esélyesebbek közé, de aznap emberfelettit nyújtottunk, és leírhatatlan érzés volt minden egyes pillanata. Azóta is mondogatom, hogy csak remélni tudom, hogy fogok még érezni valaha hasonlót a pályán. Ha a végeredményt nézzük, akkor pedig az első világbajnoki cím a legnagyobb sportsiker. 2015-ben Argentínában, a Szervátültetettek Világjátékán asztalitenisz férfi-párosban, csontvelő-transzplantált párommal, Tóth Attilával.
A hétköznapi életben pedig talán megtalálni és elfogadni önmagamat, célokat tűzni ki és azokat elérni. Nem gondolok nagy dolgokra… Egy rendes munkahely, egy saját autó, pozitív életvidám kisugárzás, és idővel újra felépíteni egy nagybetűs életet stb. Ezek biztosan nem tűnnek nagy dolgoknak így olvasva, de van az az élethelyzet amiből kikerülve bizony nagy dolgok tudnak lenni.
2019-ben a Szervátültetettek Világjátékán az egyéni asztaliteniszt bronzéremmel zártam, a férfi párosok versenyéről pedig ezüstéremmel tértünk haza.
Az egyéni bronzérmemre vagyok a legbüszkébb, mert a későbbi győztessel (aki egyébként az előző világbajnokságot is megnyerte) játszottam az elődöntőt a nap egyik legszínvonalasabb és legizgalmasabb meccsén, ahol egy szoros küzdelemben maradtam alul – egy jóval erősebb ellenféllel szemben. Kimaxoltam a lehetőségeimet, kiadtam magamból mindent, és nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam a kilátogató szurkolóktól is: nagyon élvezték ők is a mérkőzést. Természetesen akkor csalódott voltam, de így utólag visszagondolva, nagyon szép eredményt értem el, sőt a felkészülési nehézségeim fényében talán a várakozásokon felül is tudtam teljesíteni.
A csapatsport szerintem sokkal nehezebb mint az egyéni. Volt részem az évek alatt mindkettőben jócskán. Nagyon felemelő érzés tud lenni, ha igazán jól be tudsz illeszkedni egy csapatba, és segíteni tudjátok egymást. Óriási érzést tud jelenteni és plusz erőt, motivációt adhat. Nagyon fontos a hovatartozás érzése, úgy érzem nélkülözhetetlen az élethez és a sporthoz. A csapatba nálam beletartoznak a sporttársak, az edzők, a szakmai stáb, a vezetőség stb.
Az álmok néha elérhetetlennek tűnhetnek (ez nem azt jelenti, hogy azok is), így én inkább célokat szeretek kitűzni. Kis léptekben haladok, hogy sikerüljön megvalósítani őket, így ezek jól tudnak egyben ösztönözni is. A következő cél, ott lenni Dublinban a Szervátültetettek és Művesekezeltek Európa Bajnokságán 2020-ban, és immár egy korosztállyal fentebb az eddigiektől, egy számomra teljesen új és ismeretlen mezőnyben is a dobogó legfelső fokára állni.
Személyes mottóként leginkább ez a három szokta elhagyni a számat:
- Ami nem öl meg, az megerősít!
- A lehetetlen nem tény, hanem vélemény!
- A optimista 2 garassal a zsebében is úr, a pesszimista teli páncélszekrénnyel is szegény!
A
többi szervátültetettnek azt a gondolatot szeretném közvetíteni, hogy minden
ember a maga sikerének a kovácsa, és az élet mindig sodor elénk lehetőségeket,
csak rajtunk múlik, hogy élünk-e vele.
Nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Tessék mozogni, sportolni,
küzdeni, menni előre, tanulni, fejlődni!
Mit üzennék a 10 évvel ezelőtti önmagamnak?
Nem is tudom… úgy gondolom, hogy minden okkal történik, és úgy van jól ahogy alakult. Ettől vagyok ma az az ember aki vagyok.
Ettől függetlenül talán annyit, hogy legyen határozottabb és használjon ki több lehetőséget az életben, mert baromi gyorsan eltelik az a 10 év.
Kóka Zoltán/Feszt Tímea
