Országos vesekörkép, második állomás: Pécs

A sikeres vesetranszplantáció 50 éves jubileumát (1973. november 16, operatőr Perner Ferenc) ünnepelve jártuk körbe kérdéseinkkel az országot. Pécsen dr. Szakály Péter osztályvezető egyetemi docens válaszolt a kérdéseinkre. 

– Mekkora az osztály, a személyzet és a betegkör Pécsen? 

– A mi osztályunk a legfiatalabb az országban. 1993-ban indult el vesetranszplantációs program, így már mi is betöltöttük a harmadik ikszet. A legkisebb vidéki centrum is vagyunk, mivel ellátási területünk csupán Somogy, Tolna, Baranya és Zala megye, ami nagyjából egymillió-egyszázezer főnyi lakosságot jelent. A Sebészeti Klinika részeként működünk tíz ággyal, de ez a szám felfelé nyitott, mert a velünk egy szárnyon dolgozó osztály révén további kétágyas kórtermekhez juthatunk. Műtét nálunk nem maradhat el helyhiány miatt. Három szakorvos, egy szakvizsga előtt álló és egy rezidensi időszakát épp befejező orvoskolléga dolgozik a csapatban. Jelenleg már négyen operálunk, de a döntést a három szakorvos hozza meg. A legjobb években 48-50 transzplantációra került sor, a covid-járvány ebbe persze beleszólt. Lecsökkent a donációs aktivitás, és igen magas volt a járvány okozta halálozás a vesebetegek között. A gondozást is magunk végezzük heti három napon, jelentős háttérrel. Szemben van velünk a Nefrológiai Klinika, így ha bármi probléma akad, ami meghaladja a mi kompetenciánkat, van kihez fordulni. 

– Mit jelent a gyakorlatban a várólista jó működtetése? 

– Próbálunk gyorsan jó döntéseket hozni. A régióban nagyon jó viszonyt alakítottunk ki a nefrológus kollégákkal. A cél az, hogy az alkalmas beteg mielőbb listára kerül, illetve megpróbáljuk kiszűrni azokat a betegeket, akik számára nem való a szervátültetés. Sajnos azt tudomásul kell venni, hogy a vesetranszplantáció nem való mindenkinek. Egy alkalmatlan betegnél végzett veseátültetéssel nem csupán egy jó graftot veszíthetünk el a beteg mellett, hanem egy másik beteget fosztunk meg az átültetés lehetőségétől. A már várólistán levő betegekre is nagy figyelmet kell fordítani. Időben észre kell venni, és lereagálni, ha valaki átmenetileg vagy véglegesen alkalmatlan. Az átmenetileg alkalmatlan betegnél meg el kell követni mindent, hogy mielőbb újra alkalmasak legyenek. 

– Mondana egy példát, hogy milyen esetekben nem járható ez az út? 

– A legnagyobb probléma a betegek együttműködésével, orvosi kifejezéssel a komplájensszel van. Itt van például a Képzett Beteg Program. Azok vesznek rajta részt, akik rendszeresen eljönnek a kontrollokra, és odafigyelnek. Ők már akkor is tudják, mire gondolok, ha csak pislantok. A tudást azokhoz kellene eljuttatni, akik a kontrollra sem jönnek el rendszeresen. Ők viszont a programban sem fognak részt venni. Az egyéni felelőségvállalásnak kellene nagyobb belső hangsúlyt kapni a betegnél, mert mi nem tudunk mindenki mellé egy orvost állítani. Az alapvető hármas főszabály egy veseátültetett számára, hogy szedje az előírásnak megfelelően a gyógyszereit, fogyasszon elegendő folyadékot, és ne dohányozzon. Ha csak ezt betartanák, mindenkinek könnyebb lenne. 

– Hogy lehet előre megítélni, hogy valaki mennyire lesz majd együttműködő a műtét után? 

– Nagyon nehéz egy egyszeri találkozásból ezt megítélni. Jó kapcsolatunk van a műveseállomásokkal, ők „előszűrnek” nekünk. Nem játszunk biztonsági játékot. Kényelmes lenne kizárólag 50 év alatti, egyébként egészséges, sportos betegeket operálni. Ehhez képest felvállalunk mindenkit, az észszerűség határáig. Ez a határ viszont folyamatosan változik a társzakmák fejlődése és a beteg igények növekedése miatt. Amikor 30 éve idekerültem a Klinikára, kis túlzással a 60 éves betegeket is rizikósnak tartottuk a műtétre. Tavaly operáltam egy 80 éves férfit, akivel 11 nappal a műtét után veszekedni kellett, hogy ne a helyi járatú busszal akarjon hazamenni. A folyamatosan növekvő átlagéletkor nekünk azt jelenti, hogy egyre idősebb donorokból kell egyre idősebb recipiensekbe átültetni a veséket. Ehhez minden téren alkalmazkodnunk kell. 

– Ez azt jelenti, hogy egyre idősebb korban is rá lehet kerülni a várólistára? 

– Igen, mert a várólistára helyezéskor nem kort, hanem az alkalmasságát vizsgáljuk. Ez egyben azt is jelenti, hogy egy fiatal vagy középkorú beteg nem automatikusan alkalmas. Az életkor növekedésével szaporodnak a társbetegségek. Az igények növekedése révén viszont a várólistán egyre jelentősebb részt képviselnek az idősebbek. Ez természetesen következményekkel jár. Egyrészt számolni kell a szövődmények nagyobb valószínűségével, másrészt a 60 év feletti korosztály arányának növelésével értelemszerűen romlani fognak a hosszabb távú eredmények. Az ő esetükben nem számolhatunk reálisan 20-30 éves  

betegtúléléssel. Az igényeket és a lehetőségeket tehát össze kell hangolni. Aki fiatalon lesz vesebeteg, annak arról szól a műtét, hogy megérhesse azt az életkort, ami a vele egyidőben születettek várható átlagéletkora. Aki akkor lesz vesebeteg, amikor már átlépte a születéskor várható élettartamot, annál a műtét alapvetően már csak az életminőség javításáról szól. Ha csupán néhány évig jó minőségű életet élhet a műtét után a dialízis helyett, az már neki is, a transzplantációs centrumnak és az egészségügyi finanszírozásnak is megérte. Statisztikai szempontból viszont romlik az összes betegre számolt hosszútávú túlélés. Játék a számokkal, melyik oldalt részesítsem előnyben? Kevés válogatott beteggel jobb hosszú távú eredmények vagy a sok betegen történő segítést helyezzük előtérbe. Akiket nem transzplantálunk meg, ugyanúgy meg fognak halni, csak más rubrikába kerülnek a statisztikai számítások során.  

– Ha azt kérdezem, milyen gondokkal küzdenek, mi jut elsőként eszébe? 

– Elsőként talán az, hogy miért nincs Magyarországon legalább annyi agyhalott donor, mint mondjuk a velünk közel azonos méretű Csehországban. Ha lenne ugyanannyi, akkor akár a ma nélkülözhetetlen Eurotransplant-tagságra sem lenne szükség. Élődonoros veseátültetésből is sokkal több lehetne elvégezni, kapacitásunk bőven lenne rá. Ideális donor ma már nincs. A társszakmák fejlődésével egyre többet tudnak tenni a súlyos koponyasérültekért. Egyre fejlettebb a sztrók-prevenció, az infarktus-prevenció, egyre biztonságosabb a közlekedés és a mindennapi életünk is. A potenciális agyhalott donorok számának a csökkenése várható. Így nem csak az élődonoros átültetés lesz egyre fontosabb, hanem felértékelődik a perfúziós készülék elérhetősége és használata is. Ilyennel sajnos mi nem rendelkezünk. Ez arra lenne jó, hogy ha van egy nem ideális donorból származó vese, azt ebbe az inkubátorszerű készülékbe helyezve a szerv minőségén sok esetben lehetne javítani. Jelenleg a gép magas beszerzési és működtetési ára szab ennek határt. 

– Tudna mesélni az örömeikről is? 

– Mindig az jelent örömöt, ha a betegek gyorsan hazamennek. Az átlagos ápolási idő nálunk 12 nap. Tíz nap előtt nagyon ritkán engedünk haza bárkit is. Ebben az évben a legnagyobb örömünk, hogy soha ennyi élődonoros átültetés nem volt még nálunk. Az eddigi rekord nyolc eset volt egy év alatt, az idén viszont 12 ilyen átültetést végeztünk. Távolabbi célnak azt tűztem ki, hogy mire nyugdíjba megyek, legyen évi 24 élődonoros átültetés. Ez a mostani értéknek a duplája lenne. A megvalósítására a jelenlegi nyugdíjkorhatárral számolva még van kilenc évem.  

– Van-e valamilyen konkrét üzenete a betegeknek? 

– Igen, az, hogy ne akarjanak kilépni a szerepükből az orvos-beteg viszonyban. Tudjuk, hogy a transzplantált személy már nem beteg, de inkább viselkedjen betegként. Higgye el, hogy az orvos mondatai mögött rengeteg tapasztalat van. Sokkal több, mint amennyit ő gondol, vagy amennyit ő az interneten összegyűjt. Sokan erre akkor jönnek rá, amikor elveszítik a beültetett szervüket. Ha valaki megérti, hogy neki az a dolga, hogy kövesse az orvos által kijelölt utat, mi orvosok pedig tesszük a mi dolgunkat, akkor tudunk együtt sikeresek lenni. Ne felejtsük el, hogy soha sehol a világon nem lesz annyi donorszerv, mint amennyire szükség lenne. Tehát nem fog mindenkinek jutni. Ha valaki viszont kapott, azt nagyon meg kell becsülni. 

Dr. Varga Zoltán